Vadgalamb irokéz lányka volt. Nagyanyjával éldegélt egy kis faluban, a nagy nyugati síkság peremén. Egy reggel, miután tüzet rakott és kiporolta a prémtakarókat, felnyúlt a polcra egy öreg korsóért, hogy vizet hozzon. – Ne nyúlj ahhoz a korsóhoz, Vadgalamb! – figyelmeztette a nagyanyja. -Miért? Ha eltörne, sem lenne kár érte. Nézd csak milyen ütött-kopott már! Nagyanyó titokzatosan mosolygott. -Várj csak estig, majd meghallod a korsó csodálatos történetét.
A kislány még sosem érezte ilyen hosszúnak a napot. A nap végre lenyugodott a hegyek mögé, nagyanyó a tűz mellé telepedett, és sokáig révülten nézett a lángokba. Ölében dédelgette és simogatta csontos kezével az öreg, ütött-kopott korsót. Vadgalamb ott ült mellette nagy, fekete szeme csillogott, kíváncsian várta nagyanyó meséjét.
– Sok, sok évvel ezelőtt – fogott hozzá nagyanyó, amikor még akkora kislány voltam, mint te, olyan forró nyár köszöntött ránk, hogy kiapadtak a források. Szörnyű ragály pusztított embert és állatot. Hamarosan nem akadt ház a faluban, ahol ne sirattak volna halottat. Mindkét bátyámat eltemettük. Édesanyám, Harmatcsepp is ágynak esett. Csodaszép, gyengéd, jólelkű asszony volt, szeme csillogott, mint egy sima tükrű tó. Apám szíve majd megszakadt, mikor látnia kellett, hogyan viaskodik Harmatcsepp a halállal, lassan-lassan egyre sápadtabb és gyöngébb lett.
Régi-régi hit a mi törzsünknél, hogy a nagy Manitou teremtett egy olyan füvet, mely minden betegséget meggyógyít, de aki szedni akar belőle, annak el kell mennie a lenyugvó nap után. Nos, egyszer, jól emlékeszem a napra, apám megcsókolta a beteget, és így szólt: – Harmatcsepp, elmegyek a lenyugvó nap után, és elhozom neked a gyógyfüvet. Manitou segít, hogy megtaláljam. Nem szabad meghalnod!
Mindössze kevéske vizet vitt magával egy kivájt tökhéjban, és reményekkel tele elindult a hosszú útra.
És most jól figyelj Vadgalamb, milyen csodálatos élményeket élt át apám, Vidraszív ezen az úton.
Sokáig bolyongott a végtelen prérin, a felhőtlen ég alatt, a tűző napon. Amerre a szem ellátott, mindenütt szikkadt fű, száraz bogáncs, és kőrengeteg. – Nagy Manitou – fohászkodott Vidraszív-, add, hogy megtaláljam a gyógyfüvet, hogy Harmatcsepp, meggyógyuljon!
A nap egyre forróbban perzselt, Vidraszív egyre lassabban haladt. Már-már lerogyott a fáradtságtól meg a szomjúságtól, mégsem akart visszafordulni. Hozzá sem nyúlt, a magával hozott kevéske vízhez, a legvégsőkre tartogatta. Egyszer csak egy nagy fekete madarat pillantott meg, tehetetlenül verdesett szárnyával, de sehogyan sem tudott felemelkedni. Vidraszív megsajnálta, és megitatta a kincset érő vízből. – Nem tudod, fekete madár, merre nő az a fű, amely meggyógyítaná Harmatcseppet? – kérdezte. – Jaj – felelte a fekete madár -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tarok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Együtt vándoroltak tovább, de gyógyfüvet nem találtak. Kis idő múltán találkoztak egy farkassal. Alig vánszorgott a gyengeségtől, könyörgőn nézett Vidraszívre, mintha tőle várna segítséget. „Ez az állat is olyan elesett, mint Harmatcsepp” – gondolta Vidraszív Odanyújtotta neki a tökhéjat, a farkas pedig kiitta utolsó cseppig.
– Mondd, farkas, hol találom azt a gyógyfüvet, amelyet Manitou teremtett, hogy meggyógyítsa vele a betegeket? – kérdezte Vidraszív. – Jaj – felelte a farkas -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tarok, segítek megkeresni a gyógyfüvet. Így vándoroltak hármasban a napszítta prérin. Megvizsgáltak minden útjukba akadó növényt, de a gyógyfüvet nem találták. Vidraszív végkép elerőtlenedett, leroskadt a fáradtságtól meg a szomjúságtól. A nagy fekete madár a vállára telepedett, és a szárnyával legyezgette. A farkas pedig távol tartotta tőle a mérges prérilegyeket.
Vidraszív csodálatos álmot látott. Álmában Harmatcsepp jelent meg, sápadtan, csontig soványodva. Az asszony mégis mosolyogva nézett rá, és egy dalt énekelt neki, amely úgy csacsogott, fecsegett, mint egy forrás. Hirtelen eltűnt a látomás, helyette nagy tiszta vizű folyót látott Vidraszív s egy hangot hallott, amely így szólt hozzá: -Keress meg Vidraszív, keress meg! Ha rám találsz, Harmatcsepp meggyógyul.
Amikor Vidraszív felébredt, mintha halk duruzsolást hallana a lába alatt: – Szabadíts ki Vidraszív!
A duruzsoló hang a föld alól jött, de hogyan lazíthatná meg a szikkadt kemény földet szerszám nélkül? Mert aki gyógyfüvet keres, annak nem szabad kést, tomahawkot, sem egyéb fegyvert magával vinnie. Vidraszív megpróbálta puszta kézzel feltúrni a földet. Egy kis gödröcskét sikerült kiásnia, de abba kellett hagynia a munkát, mert vérzett a keze, fölszaggatták a kemény rögök. Már-már azt hitte, minden fáradtsága kárba veszett, de ekkor a madár, meg a farkas látott munkához. A madár erős csőrével vagdosta a földet, a farkas pedig a mancsával kezdett ásni. Sikerült is hamarosan egy kis gödröt kiásniuk. És lám a gödör alján forrás fakadt fel. Alig érte néhány csepp Vidraszív vérző kezét, már be is gyógyultak a sebek, és megszűnt a fájdalom. Vidraszív ezután merített a tiszta vízből, és érezte amint kortyról kortyra visszatér tagjaiba az élet. A forrás egyre erősebb sugárban, egyre gazdagabban tört fel, és amikor megtelt a gödör, csillogó patakként csörgedezett tova a szikkadt prérin.
Ekkor Vidraszív egy marék agyagot gyúrt meg a forrásvízben, korsót készített belőle. Mit törődött vele, hogy formátlan, esetlen és dísztelen, nem akarta vesztegetni az időt, hiszen Harmatcsepp életéről volt szó. Telemerítette a korsót, és már repült is haza, mintha szárnyai nőttek volna. Harmatcsepp, már a halálán volt. Vidraszív egyenesen az ágyához lépett, és ajkához emelte a korsót. Alig ivott az asszony néhány kortyot, nyújtózni kezdett, azután mély, egészséges álomba merült, majd kipirult arccal, ragyogó szemmel, egészségesen ébredt. Vidraszív azonban nagy örömében sem feledkezett meg falujáról. Házról házra járt, a csodatevő korsóval, és még aznap meggyógyult minden beteg. Újjáéledt a falu. Harmatcsepp, és Vidraszív még boldogabban éltek, mint azelőtt.
– Látod Vadgalamb – fejezte be nagyanyó-, ez az a korsó, amelyben egykor dédapád elhozta a gyógyító vizet.
A lányka csak nagy sokára merte megtörni a csendet:
– Nagyanyó most már sokkal szebbnek látom ezt az ütött-kopott öreg korsót a többinél.
Vadgalamb soha többé nem nyúlt a korsóhoz, azt hiszem, azóta is ott van a polcon, egy wigwamban, az irokéz falu szélén.